udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
30
találat
lapozás: 1-30
Névmutató:
György Lajos
1992. április folyamán
Benkő Samu ismertette a jelentős intézmény, az Erdélyi Tudományos Intézet történetét. A mindig összmagyar kategóriákban gondolkodó Teleki Pál kezdeményezte 1940-ben /Észak-Erdély visszatérésekor/, a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem újjászervezésekor, hogy hozzanak létre olyan új tudományos intézetet, amely az Erdélyi Múzeum-Egyesület mellett központi irányító műhelye legyen minden, a tájegység múltjára, jelenére és jövőjére irányuló kutató munkának. 1940 októberében hivatalosan megalakult az Erdélyi Tudományos Intézet /ET/, első kolozsvári munkaértekezletén maga Teleki Pál kormányfő elnökölt. Az ETI munkába állításának irányításával a miniszterelnök Tamás Lajos és Kniezsa István Kolozsvárra kinevezett egyetemi tanárokat bízta meg. Hat intézeti tanárt neveztek ki: László Gyula régészt, Nagy Zoltán szövetkezeti szakembert, Venczel József statisztikust, K, Kovács László etnográfust, Makkai László történészt és Teleki Géza geológust. Az ETI munkáját tizenegy szakosztályban kezdte el /földrajzi, néprajzi, történeti, régészeti, társadalomtudományi, nyelvészeti, magyar-román kapcsolatok, magyar-száz kapcsolatok, irodalmi, embertani és élettani/. Számba vették az anyaországban és Erdélyben készen levő vagy félig kész tudományos munkákat, és ezeket kellő szakmai megmérettetés után nyomdába küldték. A kezdeti tanári kart új tagokkal /Jancsó Elemér, Juhász István, Méri István, Nagy Jenő/ bővítették. Gazdag tartalommal jelent meg Az Erdélyi Tudományos Intézet Évkönyve 1940-1941, Az Erdélyi Tudományos Intézet Évkönyve 1942, a harmadik kötet /Az Erdélyi Tudományos Intézet Évkönyve 1943/ utolsó lapján a Megjegyzésben szerepelt, hogy a rendkívül viszonyok miatt az Évkönyv szedését bizonytalan ideig nem lehet folytatni, így a kötetnek csak az "első három tanulmánya jelenhetik meg /1944. október 1./" A rendkívüli viszonyok azt jelentették, hogy az ágyúk már Kolozsvár határában dörögtek. Évek múlva, 1947-ben, elsősorban Szabó T. Attila szívósságának köszönhetően megjelent az 1843-as Évkönyv II. kötete is. Közben 1945-ben az ETI útjára bocsátotta Az Erdélyi Tudományos Intézet Évkönyve 1944 című impozáns kiadványát. Amíg élt Teleki Pál, az ő szellemi irányításával működött az ETI. Tragikus halála után az ETI élén Tamás Lajos maradt az igazgató, tőle csak budapesti professzori kinevezése után, 1944 nyarán vette át a vezetést Szabó T. Attila. Az ETI első korszakának értékelését Mikecs László végezte el élete utolsó tanulmányában /Új erdélyi tudomány. Jegyzetek az Erdélyi Tudományos Intézet működéséhez, Erdélyi Múzeum XLIX (1944)/. Mikecs Lászlót 1944-ben kolozsvári otthonából elhurcolták a szovjet katonák sokezer kolozsvári polgári lakossal együtt, Mikecs szovjet fogságban halt meg. 1945-ben megalakult a Bolyai Tudományegyetem, az ETI szervezetileg átkerült az egyetem kötelékébe. Az ETI elnöke az egyetem rektora /Csőgör Lajos/, igazgatója az egyetem rektor-helyettese /György Lajos/ lett, új intézeti tanárként meghívták Faragó József folkloristát, Imreh István gazdaságtörténészt és Markos András szociológust. A háború után az egyetem, az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az Erdélyi Tudományos Intézet közösen munkálkodott azon, hogy biztosítsák az erdélyi magyar értelmiség utánpótlásának intézményes feltételeit. Szabó T. Attila 1946-ban azt javasolta, hogy az Erdélyi Múzeum-Egyesület folyóirata, az Erdélyi Múzeum, önállósága megtartásával, legyen az ETI közlönye is. 1947 tavaszán azután megindult a hírhedt harc "az elvtelen magyar egység" ellen, és elkezdődött az erdélyi magyarság hagyományos intézményrendszerének módszeres felszámolása. A támadásokból kijutott az ETI-nek is, igazgatóját, György Lajost elsőnek vette célba a kommunista rendszer. Ekkor lett az ET igazgatója a marxista Gaál Gábor. Gáll Ernő világnézeti váltással biztosítottnak látta az ETI jövőjét: "Az Erdélyi Tudományos Intézet végre be kell törjön és ott irányadóvá kell váljék a dialektikus és történelmi materializmus." /Utunk (Kolozsvár), 1948. 2. sz./ Gaál Gábor azt a feladatot kapta, hogy az ETI-t építse be az akkor létrehozott kolozsvári Akadémiai Fiókba. Az induláskor azzal kecsegtették Gaál Gábort és az ETI-ből átvett magyar kutatókat, hogy ezek az új akadémiai intézetek kétnyelvűek lesznek, és az erdélyi magyarsághoz kötődő tudományos témáknak az új intézmény programjában helyük lesz. Ezt az ígéretet nem tartották meg. Az ETI-t formálisan nem szüntették meg. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület megszüntetését /1950/ és az ETI csöndes felszámolását követte a nagy tisztogatás a Bolyai Tudományegyetemen, 1952-ben Szabó T. Attilával és Jakó Zsigmonddal az élen éppen azokat távolították el, akik a legjobban tudták, hogy mi a feladata Erdélyben a magyar tudósnak, emlékezett Benkő Samu. /Benkő Samu: Az Erdélyi Tudományos Intézet. = Valóság (Budapest), ápr./1990. február 14.
György Lajos születésének 100. évfordulója /ápr. 3./ méltó megünneplésére emlékbizottság alakult, amelynek fővédnöke dr. Jakab Antal gyulafehérvári püspök. Az emlékbizottság támogatást kér, hogy a méltatlanul elfeledett egyházi elöljáró, irodalomtudós, szerkesztő, egyetem- és tudományszervező emlékét jelentőségéhez mérten ünnepelhessék meg. /György Lajos emlékbizottság. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 14./1992. szeptember 16.
Domokos Gergely elítélően emlékezett a Magyar Népi Szövetség /MNSZ/ majd egy évtizedes tevékenységére, melyet kommunista szervezetnek minősített. Nagyon sok adatot említett tanulmányában. Az "önjelölt madoszista MNSZ-vezetőség az egész romániai magyarság érdekképviseletét" hangoztatta. Az eltérő nézetekkel szemben türelmetlenek voltak. A magyarság intézményeit bekebelezték, beolvasztották az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület szervezeteit. - Az MNSZ volt az egyetlen engedélyezett magyar érdekvédelmi szervezet, így aki tevékenykedni akart a magyarság érdekében, az kényszerűen csatlakozott. Domokos megemlékezett az MNSZ 1945. nov. 15-18-a között Marosvásárhelyen tartott ún. "százas" intézőbizottsági üléséről, ahol a nagy vihart kavart nyilatkozott tették: "Tudatában vagyunk annak, hogy az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés..." stb. Ezt a nyilatkozatot a párizsi békeszerződési tárgyalásokon a román delegáció érvként használta fel: Tatarescu külügyminiszter idézett ebből a nyilatkozatból. Domokos felidézte a Román Szociáldemokrata Párt 1945 decemberében Kolozsváron megalakult Országos Magyar Bizottságának kiáltványát, ebben elutasították azt a romániai politikát, amely megalkuvásokkal próbál egy nemzetiségi demokratikus tömeget képviselni. A bizottság Erdély nemzeteinek békés egymás mellett élését a svájci mintára kantonális módon látta biztosítottnak. - A másik csoport egyetemi tanárokból, szakemberekből állt: 1945 december elején Kolozsváron tanácskozott Venczel József, Nagy Géza, Buza László egyetemi tanárok, Lakatos István szociáldemokrata vezető, Korparich Ede, a Kaláka Szövetkezeti Központ vezetője, Szász Pál, az EMGE vezetője és Juhász István teológiai tanár. Megbízták Buza László nemzetközi jogászt, készítsen memorandumot, melyben bizonyítsa be, hogy a marosvásárhelyi kiáltvány csak a magyar kommunisták nyilatkozata volt, akik nem képviselik az egész magyarságot, Venczel József pedig készítsen térképet az 1910-es népszámlálás alapján, mert ők az erdélyi magyarság jövőjét Erdély kettéosztásában látták. Az elkészült memorandumot kijuttatták Párizsba. Aláírói: Márton Áron püspök, Szász Pál, Korparich Ede, Lakatos István és Vásárhelyi János református püspök. 1946. ápr. 29-én újabb megbeszélést tartottak és Teleki Géza segítségével eljuttatták az angol és amerikai külügyminiszterhez memorandumukat. - Az MNSZ-en belül kitört a "lázadás" a vezetőség ellen, először Kolozsváron, 1946. jan. 28-án, majd Székelyudvarhelyen, 1946. jún. 30-án, az MNSZ-kongresszuson. - Az MNSZ átalakulását mutatta, hogy Kacsó Sándor, aki 1947-ben Kurkó Gyárfás utóda lett az MNSZ-ben, az MNSZ 1948 júliusi országos értekezletén kijelentette: "Sérelmi politikával a sovinizmust, a reakciót szolgálnánk." 1948 augusztusában a bukaresti MNSZ-központ körlevelet adott ki, utasította a megyei szervezeteket, hogy egyéni sérelmeket, kérelmeket a jövőben ne terjesszenek be a központnak. - Az MNSZ kivette részét a tisztogatásokban is, melyet Luka László A romániai magyarság útja /Igazság, Kolozsvár, 1947. máj. 22./ című cikke indított el. Balogh Edgár már máj. 26-án válaszolt erre "Tisztító önvizsgálat ideje jött el" címen. Bányai László, Kacsó Sándor és a Czikó testvérek rendre sürgették a tisztogatást. 1948. dec. 12-én megjelent a Román Munkáspárt Központi Vezetősége Politikai Irodájának határozata. Ebben megállapították: "A magyar nacionalista polgárság maradi szelleme és elszigetelődési irányzata még most is érezhető egyes kulturális és gazdasági intézményekben." Mindezek a vádak annak ellenére hangzottak el, hogy már 1946-47-ben eltávolították a "reakciós" Szász Pált, Szász Istvánt, György Lajost stb. Letartóztatták Kurkó Gyárfást, Méliusz Józsefet, Demeter Jánost, Csőgör Lajos rektort. - 1952-ben Kacsó Sándor lemondott, az MNSZ vezetőségét Bányai László, Takács Lajos és Juhász Lajos képviselték, az MNSZ utolsó kinevezett elnöke Ottrok Ferenc lett. 1953 tavaszán kimondták az MNSZ önfeloszlatását. /Domokos Gergely: "Tisztító önvizsgálat ideje jött el..." /A Magyar Népi Szövetség és a romániai magyar kisebbség 1944-1953 között. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 16./1994. november 23.
Kolozsváron a román nyelvű egyetemi oktatás 75. évfordulóját ünnepelték. Nekünk nincs egyetemünk, nincs mit ünnepelnünk, írta Kovács Ferenc. De van mire emlékeznünk. Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király 1581-ben alapította meg Kolozsváron a jezsuita főiskolát, melynek királyi akadémiai jellege volt. Az utókor által adott néven Báthory Egyetem harminckét évig működött. A jezsuiták 1693-ban kezdik meg újra Kolozsváron a főiskolai oktatást. 1872-ben alakult meg a modern tudományegyetem Kolozsvárott, 1901-ben avatták fel az Egyetemi Könyvtárat. 1940-ben, az újrainduláskor az első rektor Málnási Bartók György. 1945 után, a Bolyai Tudományegyetem megalakulásakor olyan kitűnő professzorok működtek Kolozsváron, mint György Lajos, Tavaszy Sándor, Benedek Marcell, Szabó T. Attila, Búza László, László Gyula, Bíró Vencel, Entz Géza, Borbély Samu, Fényes Imre és sokan mások. 1948 után elüldözték a legjobb professzorokat, ekkor kerültek hatalomra a Gaál Gábor-Csehi Gyula klikk tagjai, akik az elsorvasztott egyetemet már nem tudták megtartani, és az 1959-ben, 35 évvel ezelőtt beolvadt a Babes Egyetembe. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 23./ 1995. január 11.
A bukaresti rádióban Halász Anna idős újságírónőnek van egy rovata. Ebben igazat adott egy hallgató levelének, aki Luka Lászlót jó embernek tartotta, hiszen ő intézte el, hogy az orvosi egyetem Marosvásárhelyre kerüljön. Luka László /később Vasile Luca/ a Moszkvából hazatért kommunista gárda tagja, pártutasításokat hajtott végre. 1947-ben, a békeszerződés megkötése után kapta a következő feladatot, az erdélyi magyar vezető értelmiségiek félreállítását. Ennek ideológiai előkészítését végezte a kolozsvári Igazság 1947. máj. 22-i számában megjelent hírhedt cikkével: A romániai magyarság útja. Ezzel megindult ez ellenségkeresés. Eltávolítottak sok értelmiségit, kezdve dr. György Lajossal, az egyetem prorektorával, gyakorlatilag a Bolyai Tudományegyetem rektorával /Csőgör Lajos rektor sokat tartózkodott Marosvásárhelyen/. György Lajos egyben az Erdélyi Múzeum-Egyesület szakosztályi elnöke, a római katolikus Státus elnöke is volt. Az eltávolítottak között volt - többek között - Nagy Géza, Venczel József, Balogh Artúr, Jakabffy Elemér, a gazdasági élet vezetői közül Szász Pált, az EMGE, Korparich Endrét, Lakatos Istvánt, a Szociáldemokrata Párt elnökét, majd Kurkó Gyárfást, a Magyar Népi Szövetség elnökét. A következő lépés a börtön volt, sokakkal együtt Márton Áron püspököt is elítélték. Közben Luka László vagy Vasile Luca pénzügyminiszter is volt, 1952-ig, amikor bebörtönözték. A moszkvaiak és a hazaiak közül Romániában a hazaiak győztek, azért került börtönbe Luka is. /Erdélyi Napló (Nagyvárad), jan. 11./ 1995. június 30.
Csőgör Lajos professzor, a Bolyai Tudományegyetem első rektora emlékezett vissza a háború utáni időkre. Az egyetem folytatta tevékenységét a szovjet csapatok bevonulása után. A román közigazgatás 1945 márciusában bevonult Észak-Erdélybe. A román fél arra hivatkozott, hogy erdélyi egyetemről van szó, azt nem képviselhetik magyar állampolgárságú tanárok, így Miskolczy Dezső, Buza László és Haynal Imre helyett Pásztai Géza, Jordáky Lajos, Vescan Teofil és ő, Csőgör képviselték a magyar egyetemet a tárgyalásokon. 1945. jún. 3-án neveztek ki egy háromtagú bizottságot /Demeter János, Jancsó Béla és Csőgör Lajos/ az egyetem megszervezésére. Heves vitát folytattak az egyetemről, az épületekről. Az orvosi kar nem kapta vissza épületeit, klinikáit, így az orvostudományi kar két vonattal Marosvásárhelyre költözött. Kolozsváron és Marosvásárhelyen 1946. febr. 9-én megnyitották a magyar egyetem új félévét. A tanárok javaslatára Csőgör Lajost nevezték ki rektornak. A prorektor György Lajos, a Katolikus Státus elnöke lett, az egyetemi tanács tagjai közé került a szerzetes Bíró Vencel, a református püspök-helyettes Tavaszy Sándor és a kommunista Gaál Gábor. 1948-ban a marosvásárhelyi orvosi kar önállósult, Csőgör lett a rektora, a Bolyai Tudományegyetem élére pedig Balogh Edgár került. /Beke Mihály András: Ötvenéves volna a kolozsvári Bolyai Egyetem. Beszélgetés az első rektorral, Csőgör Lajos professzorral. = Magyarország, jún. 30./ Előzmény: 1231. sz. jegyzet 1995. november 4.
Nagy László nem fogadta el Csákány Bélának a Magyar Népi Szövetségre /MNSZ/ való emlékezését. 1944. nov. 12. - 1945. márc. 6-a között az ismert atrocitások (magyarok meggyilkolása) miatt Észak-Erdélyt szovjet katonai adminisztráció vezette, addig nem engedték vissza a román vezetést. Kolozsváron a helyi közigazgatást a kommunisták vették át. A szovjet főbiztos volt a hatalom letéteményese. - Kurkó Gyárfás jóindulatú, naiv ember volt, azonban az MNSZ 1945-ös 11 tagú vezetőségében hatan a kommunisták közül kerültek ki /köztük volt Bányai László, Czikó Nándor, Balogh Edgár és Demeter János/. A cikkíró is említi a MNSZ "százas intézőbizottságnak" hírhedt marosvásárhelyi nyilatkozatát (1945. nov. 15-17.). Azt írta, hogy félve a botránytól, úgy finomították a szöveget, hogy a résztvevők belementek. Azt nem írta Csákány Béla, hogy Petru Groza és Luka László is jelen volt, továbbá nem idézte a nyilatkozatból a következőt: "Nem helyeselhető semmiféle olyan törekvés akár magyar, akár román részről, amely a bécsi döntéshez hasonló módszerrel, a nemzetközi reakció szolgálatában, Erdélyből újra háborús tűzfészket teremtene. Hálásak vagyunk a Groza-kormánynak, amely biztosította politikai és közigazgatási jogainkat és lehetővé tette, hogy saját anyanyelvű iskolákat biztosítsunk gyermekeinknek." Ezt a szöveget titkolták, azonban mégis kitudódott és nagy felháborodást keltett a magyar közvélemény előtt. Márton Áron kezdeményezésére egy bizottság ellen-memorandumot szerkesztett, amelyben a trianoni béke etnikai alapon történő revideálását kérték, azzal, hogy azt is juttassák el a béketárgyalásra. Aláírói: Márton Áron katolikus, Vásárhelyi János református püspök, Szász Pál, az EMGE elnöke, Lakatos István /Szociáldemokrata Párt/, Korparich Endre, a Fogyasztási Szövetkezet elnöke. - Az MNSZ - a kommunisták utasítására - támadást indított dr. György Lajos professzor, a Bolyai Tudományegyetem rektor-helyettese ellen, aki egyben az Erdélyi Múzeum-Egyesület szakosztályi elnöke is volt. Ezután Márton Áron püspök 1947. júl. 7-én körlevélben szólította fel papjait az MNSZ-szel való kapcsolat megszakítására, felhatalmazva őket arra, hogy ezt a hívekkel is közöljék. Csákány Béla szerint Márton Áron később belátta tévedését, és meglátogatta Balogh Edgárt. Valójában Márton Áron házifogságából szabadulva /1967/ a megbocsátó keresztényi szeretet szellemében látogatta meg volt börtöntársait. /Szabadság (Kolozsvár), nov. 4./ Csákány Béla emlékezése: 1789. sz. jegyzet.1996. november 23.
A 75 éves Izsák József irodalomtörténészt köszöntötte Kovács Ferenc. Kolozsváron a Toldalagi-Korda házban működött a Magyar Irodalomtörténeti Intézet 1947-ben, ahol Izsák József, György Lajos akadémikus-professzor tanársegéde dolgozatot olvasott fel Nemzethalál-félelem a régi magyar irodalomban címmel. A tanév végére a kommunisták magukhoz ragadták a hatalmat, ennek eredményeképpen György Lajos professzort eltávolították, felmondtak Benedek Marcellnek, Gunda Bélának, László Gyulának és más kiváló professzoroknak. "Kistudású, de nagy falánkságú aktivisták kerültek a helyükbe. Ez volt az első lépés a Bolyai Egyetem elzüllesztésére, majd feladására." Izsák Józsefnek is mennie kellett. - Izsák József a kortárs magyar irodalommal kezdett foglalkozni. Asztalos Istvánról jelent meg monográfiája. Legnagyobb érdeme Tamási Áron műveinek és szellemének visszahozása az erdélyi köztudatba, Tamási Áronról is készített monográfiát. 1982-ben látott napvilágot Illyés Gyula költői világképe című monográfiája. 1990-ben ő szervezte meg György Lajos születése századik évfordulójának megünneplését. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 23./ Izsák József / sz. Sepsiszentgyörgy, 1921. aug. 1./ Marosvásárhelyen a Pedagógiai Főiskola tanára volt 1960-tól 1980-ig, a tanszék megszűnéséig.1996. december 14.
Huszonöt éve, 1971-ben halt meg Jancsó Elemér professzor, akire Kovács Ferenc emlékezett. Jancsó Elemér 1945-ben az Erdélyi Tudományos Intézetből került a Bolyai Egyetemre, amikor elődjét, Kristóf Györgyöt nyugdíjazták és György Lajos akadémikus, az egyetem prorektora a hatalmat meghódító kommunisták támadásainak pergőtüzébe került. Jancsó baloldali volt és szabadkőműves. A későbbi időben Jancsó professzort is támadni kezdték. A letartóztatások idején, amikor elvitték Csőgör Lajos rektort, Demeter János és Jordáky Lajost és másokat, Jancsó Elemér egyre jobban félt. Amikor meghalt, valaki azt mondta, hogy a sírjára azt kellett volna írni: "Itt nyugszik Jancsó Elemér. /F/élt 66 évet." Pályafutása alatt óriási adattárat gyűjtött össze. Inkább kutatótípus volt, mint tanár. Szerkesztője volt az Erdélyi Ritkaságok sorozatnak, abban 1942 és 1945 között 18 kötetben 13 olyan kézirat jelent meg, amely addig csak a szakemberek számára volt hozzáférhető. Jancsó hét esztendeig szerkesztette a sorozatot a Kolozsvári Rádióban Arcképek a két világháború közötti magyar irodalomról címmel. Halála után Mózes Attila kiadta ebből a szerző birtokában maradt szövegeket Kortársaim címmel a Kriterionnál. Jancsó Elemérnek 1969-ben jelent meg A magyar irodalomtöreténetírás ötven esztendeje a kolozsvári tudományegyetemen című tanulmánykötete. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 14-15./2002. január 26.
Budapesten a Bethlen Gábor Alapítvány Tamási Áron-díjban részesítette tavaly nov. 5-én Nagy Pál irodalomtörténészt. A laudációt Sütő András mondta, most olvashatjuk a szövegét. Nagy Pál egyetemi hallgatóként 1946-ban Gálfy Zoltán teológussal együtt feltámasztotta az 1944-ben megszűnt Ifjú Erdély című folyóiratot. Sütő Andrástól is kértek lapjukba írást. A jórészt betiltott, üldözött magyar szellemóriások mellé szegődött Nagy Pál is. A népi- nemzeti vonulat nagyjaitól semmilyen marxista kurzus el nem tántoríthatta. Illyés Gyula, Veres Péter, Kodolányi vonzáskörében írta cikkeit, tanulmányait. Nagy Pálnak az lett egyik bűne, hogy György Lajos tanárának emberi becsületét, szakmai kiválóságát vette védelmébe. Az Úr a Lenin-fiúknak szabad rablást engedélyezett Erdélyben. Elrabolták és börtönbe zárták Márton Áron püspököt, becsület- és szellemirtást végeztek a magyar egyetemen. Nagy Pált a eltávolították az egyetemről, a magyar tanszékről. Később magyartanár lett, szerkesztői munkát vállalt Marosvásárhelyt, bukaresti folyóiratnál s végül, nyugdíjaztatásáig Sütő lapjánál. Nagy Pál irodalmi tanulmánykötetei értékesek. Tamási Áronnak az a két posztumusz esszégyűjteményét szerkesztett és ellátt a jegyzetekkel. /Sütő András: Örök szolgálatban. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 26./ 2002. november 23.
Budapest temetőin kívül nincs még egy magyar sírkert, ahol annyi akadémiai tag aludná örök álmát, mint a Házsongárdi temetőben. A Magyar Tudományos Akadémia első elnöke, Teleki József 1842-től 1848-ig Erdély kormányzójaként Kolozsváron a főtéri Bánffy-palotában lakott. A Kolozsváron meghaltak akadémikusok sem mind nyugszanak a Házsongárdban. A történész és politikus Teleki Domokost Gernyeszegen, a nyelvész Szilasi Móricot Budapesten, a filozófus Böhm Károlyt Felvidéken helyezték örök nyugalomra. Gaal György szerint eddig 34 akadémiai tag került a Házsongárd földjébe. Az első, Bölöni Farkas Sándor, az utolsó, Csűrös István, aki 1998-ban halt meg. Gaal György felsorolt néhány Házsongárdi temetőben nyugvó akadémikust. Köztük volt Jósika Miklós, Brassai Sámuel, Kriza János, Berde Áron, Engel József, Mikó Imre, Szász Béla, Jakab Elek történész, és Kőváry László történész, Balogh Arthur jogtudós, György Lajos, Kelemen Lajos, Bíró Vencel történész és Szabó T. Attila. /Gaal György: Akadémikusok a Házsongárdban. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 23./2003. október 18.
Tíz évfolyamot ért meg, s 1933-tól 1944-ig tanárok, tanítók, nevelők és más értelmiségiek lapja, az Erdélyi Iskola című folyóirat. Szerkesztői György Lajos nyelvész, illetve Márton Áron kolozsvári pap, egyetemi lelkész, majd gyulafehérvári püspök. Az Erdélyi Iskolát bemutató kötetet Ozsváth Judit szerkesztette és a csíkszeredai Státus Kiadó adta közre. Ez a válogatás a korabeli erdélyi szellemi elit katolikus részének "fotográfiája" is. "Akik őrhelyen állanak, éber figyelésre és megsokszorozott munkára vannak kötelezve", hirdette Márton Áron. A kötet első része tanulmány az Erdélyi Iskola kor- és szellemtörténeti beágyazottságáról, a második rész a tíz évfolyam antológiája (néhány kiemelt szerző: Paál Árpád, Márton Áron, Sándor Imre, Sulyok István, Bálint Sándor, Blédy Géza, Venczel József, Domokos Pál Péter, Kelemen Béla, Dávid László, Heszke Béla, Boga Alajos, Pintér Jenő), a harmadik rész pedig az Erdélyi Iskola több bibliográfiai szempont szerint is rendezett repertóriuma. A jól ismert történész, Vincze Gábor vállalta a lektori teendőket. /Jakabffy Tamás: Könyv az Erdélyi Iskoláról. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 18./2006. március 3.
Józsa Miklós ny. magyar tanár az Áprily-esték farsangvégi rendezvényeként Hermányi Dienes József (1699–1763) életét és irodalmi munkásságát ismertette Nagyenyeden a dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban. Hermányi Dienes József Nagyenyeden volt lelkész, anekdotáiban megörökítette környezete életét. György Lajos írta róla: „Erdély különböző helyein 72 főméltóság temetésén szerepelt, azonkívül 407 enyedi híve, 6 pap és 40 kollégista koporsója mellett mondott gondosan kidolgozott szépen felépített ékes beszédet.” Gazdag írói hagyatéka, a mintegy 158 kötetnyi kézirat nagy része megsemmisült, vagy elkallódott. Legfontosabb művei az Emlékirat és a Nagyenyedi Demokritus. Ez utóbbiban 339-ből hetven anekdota Nagyenyedről szól. Az esten Király László ny. magyar tanár a Demokritus nyelvi érdekességeiről beszélt. A református papilak falán ma Hermányi Dienes József emléktáblája található id. Pásztori Kupán István lelkipásztor jóvoltából, Lőrinc Lehel kolozsvári szobrászművész alkotása. /Bakó Botond: „Lábakon járó könyvtartó polc”. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 3./ 2006. augusztus 10.
Az elmúlt évszázad különösen tisztelt, kiemelkedő erdélyi nagyságainak Panteonjában kimagasló helyet foglal el Isten Szolgája, boldogemlékű Márton Áron római katolikus megyéspüspök – hangsúlyozta jeles életrajzírója Marton József dékán, egyetemi tanár. Márton Áron 110 évvel ezelőtt, 1896. augusztus 28-án született Csíkszentdomokos nagyközségben. Szülei egyszerű földművesek voltak. Tanulmányait szülőfalujában, Csíkszeredában, valamint Gyulafehérváron végezte. Végigharcolta az első világháborút, négyszer sebesült meg. 1920-ban jelentkezett a Gyulafehérvári Papneveldébe. 1924-ben szentelte pappá Majláth Gusztáv püspök. Gyergyóditróra, majd Gyergyószentmiklós, ezután Marosvásárhelyre nevezték kit. 1934-ben főpásztora az Erdélyi Katolikus Népszövetség igazgatójává nevezte ki. 1932-től következett Márton Áron kolozsvári szolgálata: az egyetemi ifjúság lelkipásztora, majd a Szent Mihály központi egyházközség plébánosa. György Lajossal és Venczel Józseffel megalapította és szerkesztette az Erdélyi Iskola című népnevelő és kulturális folyóiratot. 1938 karácsonyán XI. Piusz pápa kinevezte a 42 éves Márton Áront erdélyi megyéspüspökké. 1940-ben Észak-Erdély visszatért, a határváltozás kettévágta egyházmegyéjét, azt, ő azonban az ősi székhelyen, Gyulafehérváron maradt, kisebbségi sorsba került hívei mellett. 1944. május 18-án a kolozsvári Szent Mihály-templomban felemelte szavát az erdélyi zsidóság deportálása ellen. A hatóságok ezért azonnal kiutasították Észak-Erdélyből. Ma Jeruzsálemben, a Yad Vashem hősök temetőjében, az Igaz Embert jelző emléktábla hirdeti bátor tettét. Márton Áron a második világháború után mindent megtett, hogy a határok újrarendezésének igazságossága érdekében hallgassák meg az erdélyi magyarságot is. 1948-ban egyházmegyéjét mindenéből kifosztották. Elvették az európai hírű Batthyaneum könyvtárat, valamennyi katolikus tanintézetet, az ezekhez tartozó összes ingatlant, felszámolták a katolikus sajtót. Moszkvai mintára, az erdélyi katolikus egyházat el akarták szakítani a római pápától. Márton Áron tiltakozó álláspontra helyezkedett. Körlevélben emelte fel szavát a görög katolikusoknak az ortodoxiába való beolvasztása ellen. Inkább lemondott az államsegélyről, de nem volt hajlandó csökkenteni papjainak létszámát. 1949. június 21-én letartóztatták. Perét katonai törvényszék tárgyalta titokban, s életfogytiglani börtönre ítélték. A börtönben is alázatos, másokat szolgáló, imádkozó segítője volt sorstársainak. 1955 januárjában büntetését a nemzetközi tiltakozás miatt felfüggesztették, s február 2-án kiengedték a börtönből. Gyulafehérvárra csak március 24-én érkezett meg, addig „feljavító” kezelésen tartották a bukaresti érsekségen, mert úgy ki volt éheztetve, hogy nem merték a nép elé engedni. 1955 és 1957 között szabadon mozoghatott egyházmegyéjében. Mindenütt hatalmas lelkesedéssel fogadták. 1957-től kezdődően, tizenkét évi házi fogságra kényszerítették. Az egész püspöki palotába (beleértve a kertet is) lehallgatókészülékeket rejtettek el. Csak a székesegyházba mehetett át. 1967-ben azután, külföldi nyomásra, a szobafogságát feloldották. A püspök 1969-ben és 1971-ben Rómába is eljuthatott. A megöregedett püspök újra szabadon mozoghatott, bérmaútjai diadalmenetekké váltak. Betegségére hivatkozva négyszer kérte a felmentését, de csak 1980 áprilisában hagyta jóvá II. János Pál. A püspök 1980. szeptember 29-én elhunyt. Már életében szentnek tekintették. 1992. november 17-én az Apostoli Szentszék engedélyezte, hogy egyházmegyei szinten elinduljon Márton Áron szenttéavatási pere, ami jelenleg is folyamatban van. /Fodor György: Főhajtás az Emberkatedrális emléke előtt. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 10./2008. december 13.
Folyik a vita a budapesti Gondolat Kiadónál 2007-ben, a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával megjelent A magyar irodalom történetei című háromkötetes kiadványról (főszerkesztő: Szegedy-Maszák Mihály). A közelmúltban Görömbei András a Kortárs októberi számában mondotta el róla elítélő véleményét. Erdélyben mindeddig kevés szó esett erről a nagy vállalkozásról. A harmadik kötet az 1920-tól napjainkig terjedő időszakot tárgyalja (szerkesztői: Szegedy-Maszák Mihály és Veres András; a szerkesztők munkatársai: Jeney Éva és Józan Ildikó. 51 szerző dolgozata olvasható a kötetben). Nagy Pál irodalomtörténész megdöbbenve a kötetből csak a legjelentősebb hiányzó erdélyi írókat sorolta fel: Bánffy Miklós, Reményik Sándor, Dsida Jenő, Berde Mária, Szentimrei Jenő, Bartalis János, Olosz Lajos, Endre Károly, Jékely Zoltán, Szabédi László, Nagy István, Asztalos István, Horváth István, Horváth Imre, Bajor Andor, Szabó Gyula, Farkas Árpád, Király László, Ferenczes István… Nem történik említés a következő irodalomtörténészekről: Kristóf György, György Lajos, Jancsó Elemér. Eszerint Szegedy-Maszák Mihályék az imént felsorolt erdélyi magyar írókat, irodalomtörténészeket nem tekintik említésre méltóknak. Ugyanakkor egész fejezet található – A ponyva klasszikusa címmel – Rejtő Jenőről… A kötetben Jeney Éva ilyen különös, lekicsinylő címen foglalkozik az erdélyi magyar irodalommal: „Maorik és transzszilvánok”. A szerző többek között ezt írta: „Napjainkban kérdésessé vált a nemzeti és a világirodalom fogalom is, s egyidejűleg létjogosultnak látszik az az elgondolás, hogy valamely nemzeti irodalom ugyanabban a történelmi korszakban több irodalomhoz is tartozik. ” Vagyis: nincsenek, nem lesznek önálló nemzeti irodalmak. Továbbmenőleg: „Az ún. »nemzeti hagyományok« is műhagyományok, »történeti fikciók«, s a piacgazdaság közepette elsődlegesen gazdasági érdekeket szolgálnak. ” Tehát 1848 vagy 1956 nem egyéb, mint „történeti fikció”, s a rá való emlékezés valaminő gazdasági érdeket szolgál, vonta le a következtetést Nagy Pál. Az erdélyi magyar irodalom szerves része az egyetemes magyar irodalomnak. Még akkor is, ha voltak (s még ma is akadnak), akik kétségbe vonják ezt a megkérdőjelezhetetlen tényt. Szegedy-Maszák Mihályék szerint a nemzeti kultúrák – ide értve az egyetemes magyar irodalmat is – halálra vannak ítélve, s csak „kizárólag a heterogén elemekből álló, töredezett hagyományú magyar művelődés egyes elemeinek, önmagukban álló részeinek van esélyük a továbbélésre: a többi osztályrésze provincialitás, a lassú haldoklás” – ahogyan Papp Endre írta e kötetekről szóló, Rút sybarita váz című, A nemzetnélküliség programja alcímet viselő kiváló tanulmányában. (Megjelent a Hitel 2008. februári számában.) Ez érvényesül a szóban forgó három kötetben. Ugyancsak Papp Endre kritikájában olvasható: „Érdekes, hogy a trianoni tragédia által szétszakított magyarság irodalmának területi válfajai, a határon kívülinek vagy nemzetiséginek nevezett változatai közül önálló fejezetként csak az Új Symposion alkotó köre kap helyet – a neoavantgárdhoz kapcsolható művészi törekvések reprezentációjától nem függetlenül. ” Nincs önálló fejezete az Erdélyi Helikonnak. Leírva sincs itt, hogy volt egyszer Erdélyben, Kolozsvárott egy Termés című folyóirat. Persze: sem Bánffy Miklós prózája, sem Reményik Sándor lírája, sem Tamási Áron novellisztikája, sem Dsida Jenő Psalmus hungaricusa nem függ össze mélyen a neoavantgárd törekvésekkel; így aztán nemlétezőnek kell tekinteni. (Ámde az avantgárdhoz oly közelálló erdélyi Bartalis János vagy Szentimrei Jenő neve sem íródott le A magyar irodalom történeteinek harmadik kötetében.) Végeredményben mit is várjunk egy olyan magyar irodalomtörténet-áttekintéstől, melyben Petőfi Sándor „megélhetési költőként” szerepel, s ahol 1848 azért fontos dátum, mert ekkor jelent meg Pesten egy kiadvány Első magyar zsidó naptár és évkönyv 1848-ik évre címmel… Bőséggel lehetne idézni, említeni ilyen és hasonló „furcsaságokat”. Leíródott ezeken a lapokon, rosszalló éllel – egyebek mellett – ilyesmi is: „(…) a XX. századi magyar kultúra egyik legnagyobb tehertétele az a hagyomány, az a »prófétai szerep«, mely Illyés Gyulától és Németh Lászlótól Juhász Ferencen és Nagy Lászlón Csoóri Sándorig követett minta lehet (…)”. Jelen van ezekben a kötetekben – méghozzá erős hangsúllyal – a közösségi indíttatású, nemzeti és társadalmi kérdések iránt érzékeny irodalmisággal való „leszámolás”. „Juhász Ferenc, Nagy László és társai olyan vita részesei, amely részben kilép az irodalom s általában a művészet közegéből a társadalmi kérdések megoldásának terepére” – írja az egyik szerző. Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című remekművét nem is említi meg a kötet. /Nagy Pál: Ami benne van – és ami hiányzik. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 13./2009. május 4.
A lap részletet közölt dr. Kovács Kiss Gyöngy történész az Erdélyi Múzeum helye és szerepe az erdélyi magyar tudományos életben című tanulmányából. Az 1859-ben létrejött Erdélyi Múzeum-Egyesület közlönye, az Erdélyi Múzeum 1874-ben indul, Finály Henrik nyelvész- és történészprofesszor szerkesztésében. A folyóirat története hét szakaszra tagolható. I. (1874–1892) Finály Henrik nevével fémjelzett korszak. II. (1884–1891) A folyóirat borítójára hosszabb cím kerül: Az Erdélyi Múzeum-Egylet Bölcselet-, Nyelv- és Történelemtudományi (1888–1891 között: Történettudományi) Szakosztályának Kiadványai. Visszatérnek a hagyományos évkönyv-forma füzetes kiadványokhoz. Ezekben az években a szerkesztést Schilling Lajos egyetemi tanár, szakosztályi titkár végzi. Hegedüs István kolozsvári egyetemi tanár 1888-tól vette át a redakciós munkát. Az ő helyét Szinnyei József egyetemi tanár vette át 1891-től. III. (1892–1905) 1892-ben az első két füzet újra Erdélyi Múzeum címmel jelenik meg, a következő 14. évfolyamon keresztül a lap borítóján címként az Erdélyi Múzeum. Az Erdélyi Múzeum-Egylet Bölcselet-, Nyelv- és Történettudományi, Szakosztályának kiadványa megnevezés szerepel. Azt követően, hogy Szinnyei József 1893-ban a budapesti egyetemre távozott, Szádeczky Lajos egyetemi tanárt választották meg szerkesztőnek. A Szádeczky szerkesztette Múzeumban a történeti irány uralkodott. IV. (1906–1917) Az 1906. ében az akadémiai és a muzeális irányzat közti vita az utóbbi győzelmével lezárult. Erdélyi Pál szerkeszette 1906–1917 között a köteteket. Amikor 1919-ben az Erdélyi Múzeum-Egyesület szellemi vezérkarából sokan elhagyták Kolozsvárt, még nem lehet látni, milyen jövő vár az Erdélyi Múzeumra. V. (1930–1941) Az 1918-tól 1929 végéig tartó években az Erdélyi Múzeum megjelenése szünetelt. 1930-ban György Lajos szerkesztésében az Erdélyi Múzeum, újraindult. VI. (1941– 1947) E szakaszban a Szabó T. Attila szerkesztette az Erdélyi Múzeumot. Az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek a hatalom általi felszámolásával az Erdélyi Múzeum is megszűnt. VII. (1991–től) Indulásától kezdve a leghosszabb kényszerszünetet az 1947–1991-es periódus jelentette az Erdélyi Múzeum életében. Az LIII. kötetével induló legújabb folyam címoldalán az alábbi megnevezés szerepel: Erdélyi Múzeum. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi, valamint Jog- és Közgazdaság- és Társadalomtudományi Szakosztályainak Közlönye. Az évente négy lapszámba szerkesztett folyóirat szerkesztői: Benkő Samu, Dávid Gyula, Faragó József, Mócsy László. Az 1994. 3–4. füzettel felelősszerkesztő-váltás következett be a lap életébe, Benkő Samut Csetri Elek követte. 1995-től a Múzeum angol, román, magyar tartalomjegyzékkel, valamint az egyes tanulmányok végére csatolt angol nyelvű kivonatokkal jelenik meg. 1997-től újra módosul a szerkesztőség összetétele, Csetri Elek felelős szerkesztői munkáját Faragó József, Egyed Emese, Vetési László és a szerkesztőségi titkári teendőket felvállaló Kerekes György segíti. 1998-ban a Múzeum felelős szerkesztői feladatainak ellátásával az Egyesület Antal Árpádot bízta meg, aki Egyed Emese, Kovács András, Tánczos Vilmos, Veress Károly, Vincze Mária és Kerekes György szerkesztőkkel végzi a redakciós munkát. Az 1999. 3–4. füzettől a felelős szerkesztői megbízatást Kovács Kiss Gyöngy vette át. Az 2004. 3–4. füzettől a folyóirat címe: Erdélyi Múzeum. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Elnökségének és Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi, valamint Jog- és Közgazdaság- és Társadalomtudományi Szakosztályainak Közlönye. /Az Erdélyi Múzeum helye és szerepe az erdélyi magyar tudományos életben. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 4./2009. május 14.
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület jubileumi rendezvénysorozata keretében május 12-én az intézmény székhelyén Gaal György irodalomtörténész tartott előadást az Erdélyi Tudományos Füzetek történetéről és könyvészetéről. Ezek az Erdély-központú kiadványok különlenyomatként jelentek meg. A sorozatot György Lajos indította el, akit Szabó T. Attila, Dávid Gyula, Sipos Gábor követett a szerkesztésben. Gaal György 259 füzet témakörét és azok szerzőit vette számba. Az Erdélyi Tudományos Füzetek az erdélyi magyarság leghosszabb életű értékévé nőtte ki magát. /Ö. I. B. : EME: a Tudományos Füzetek története. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 14./2010. augusztus 10.
Az elhivatottságról - Antal Árpád emlékezete
Antal Árpád egyetemi professzor, szerkesztő 2010. július 6-án hunyt el Kolozsváron. Koporsóját a család apraja-nagyja és egykori diákjai vették körül, maguk is többnyire már idős emberek. Túlnyomórészt a magyar irodalom erdélyi tanárai.
A professzor hosszas, de türelemmel viselt betegség után hunyt el. A rá emlékezők arcán a tőle tanulható békesség és remény látszott, az elválás szomorúsága mellett a megtanulható jövőépítés bizonyossága. Innen a teljesség érzete, ha Antal Árpád emlékét idézzük.
Ő maga azt mondotta néhány éve, pályafutására visszapillantva: „megkíséreltük kompromisszumot vállalva is becsületesnek maradni”.
A tanár mint ember. A tanári szerep mint etikai kérdés… Ennek mibenlétéről gondolkozom a következőkben. Antal Árpád a székelyföldi Nyujtódon született Antal Árpád földműves és Török Mária varrónő fiaként. A Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát. Tudni kell, hogy magyar-francia-néprajz szakra iratkozott a kolozsvári egyetemre 1945-ben. Kedvenc tanárai (Gunda Béla, Zolnai Béla) távozásával aztán maradt a magyar szak egyedül, de az irodalmat mindvégig társadalmi összefüggéseiben kívánta szemlélni. Rövid középiskolai tanári munka után (Kézdivásárhely, Nagy Mózes Gimnázium) 1950-től 1987-ig, betegség miatti nyugdíjazásáig tanította a kolozsvári egyetemen a magyar irodalom történetét (főleg a XIX. század első felének irodalmát), a bevezetést a filológiába, rövid ideig a magyar művelődéstörténetet is.
Egy olyan korszakban, amelyben a hozzá hasonló helyzetű és meggyőződésű ember nem utazhatott külföldre (Magyarországra sem…), magyar irodalmat tanított Romániában, s ennek az egyetemi katedra mellett olyan lehetőségeivel is élt, mint a kommentált szövegkiadás (Katona, Vörösmarty, Arany, Vajda, Jókai, Mikszáth, Gárdonyi művei), ami iskolai segédkönyvként is felhasználható volt, de ami főleg a Tanulók könyvtára sorozatnak köszönhetően a klasszikus magyar műveltség jelentős forrása volt a magyarországi könyvkiadástól és könyvforgalomtól elzárt Románia magyar olvasói számára.. Tankönyvírásban meg kellett tapasztalnia a totalitárius rendszer alapvető kultúraellenességét: már kinyomtatott tankönyvét bezúzták, nem követhette használatát a középiskolai gyakorlatban. Egyetemi jegyzetét elkészíthette, 1979-ben jelent meg A magyar irodalom a reformkorban és az 1848-49-es polgári demokratikus forradalom idején című, 1959-es egyetemi jegyzetének átdolgozott kiadása (A magyar irodalom a reformkorban és 1848-49-ben címmel).
A nagy hagyományú középiskolai irodalomoktatást a tanárképzés iránti figyelmével szolgálta, az egyre romló iskolaviszonyok idején az olvasáshoz való rendíthetetlen jóviszonyban látta a közművelődés sarkalatos kérdését. Nem rajta múlt, hogy a magyar nyelvű könyvkiadás az 1980-as évek végére minimálisra csökkent. Nem annyira falusi származása, mint inkább a népi írók iránti fiatalkori lelkesedése, a falukutató mozgalmak iránti érdeklődése, néprajzkutató hajlama magyarázza a falusi olvasókörök múltjára vonatkozó kutatásait. Néprajzi jellegű kutatásaiban a történeti esemény folklorizálódásával és az egyetemes mondakincs erdélyi magyar jelenlétével foglalkozott. Éppen abban az évben tanította nekünk a reformkori magyar irodalmat, és arra emlékszem, megállt az előadásban és verset kezdett mondani. A kurzusillusztráció, A magyar költő című Vörösmarty-vers („Jár számkiűzötten az árva fiú…”) annyira váratlanul hatott ránk, akik a versmondásban kortársi szövegekhez vagy iskolai egyvelegekhez szoktunk, hogy nem túlzás talán, ha a szépség pillanatára ébredésnek nevezem azt a szerepből kiesést vagy éppen a személyesített tanítás lehetőségének megvillantását. Vörösmarty nyelvi varázslatához (annak közvetítéséhez, életre keltéséhez) az ő félig mosolygós lénye, tudós humora, halksága, áhítatos hangja kellett. A magyar nyelv és irodalomtudományi szakot ellátó tanszéket felelősségtudattal vezette, a munkahelyi feszültségeket mint örökös békítő enyhíteni próbálta. Nem volt rebellis alkat, igényességét a meghittség köreiben személyes lelkesedéssel, azon túl is felelősségtudattal és következetesen képviselte. És hogyan viselkedjék a tanár a nagy katasztrófák idején? Sirasson? Lázadjon? Meneküljön? Helyén maradt, belső tusakodással bizonyára, de a jövő nemzedékének fenntartva és éltetve az oktatásnak a politkumtól ritkán függetleníthető intézményét. Nem volt könnyű dolga, a diáklétszám alacsony volta mellett a középiskolai személyzetpolitika a beolvasztás (ellehetetlenítés) jeleit mutatta. (A reformkor irodalmi életének lelkesedése a mindennapi oktatási tárgya volt évtizedekig: a személyi kultusz Romániájában élve hogyis ne vezetett volna ez meghasonláshoz? Nála szívbetegséghez vezetett.) Határozott történelem-érzékelését tapasztalhatjuk abban a döntésében, hogy idős korban, gyönge egészségi állapotban is vállalta egy időre a tilalom évtizedei után 1990 újjáalakult Erdélyi Múzeum Bölcsészet-, Nyelv- és Irodalomtudományi Szakosztálya irányítását, azok közé tartozott, akik tudták, hogy több intézmény együttes, összehangolt működése nélkül a magyarságnak nincs jövője Erdélyben sem. Érdemes megvizsgálnunk, milyen személyiségeknek szentelt különös figyelmet. Élete nagy példaképét – immár a XXI. századba érve – Márton Áron püspökben jelölte meg. Monográfiát készült írni a szent életű, szabadságától, hatásköre gyakorlásától a zsarnoki hatalom által megfosztott püspökről, de néhány közlemény után kedvét szegték az ellentmondásos visszajelzések, a téma divatba jövetele. Egykori tanárai közül a már említett Gunda Béla, a nyelvész Gombocz Zoltán, Harkai Schiller Pál, György Lajos volt rá különös hatással (György Lajos irodalomtörténész, könyvtáros, tanár munkásságával külön is foglalkozott: György Lajos 1992). Szentiváni Mihálynak, az unitárius kollégium egykori nagy reménységének, népdalgyűjtőnek monográfiát szentelt, amelyet elismerően fogadott a kritika (Szentiváni Mihály. Monográfia. Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, Bukarest, 1958). Szentiváni eszmetársáról, kortársáról, a püspökké lett Kriza Jánosról Faragó Józseffel együtt írtak könyvet (Bukarest, 1965). Saját kortársai közül Márton Áron püspök mellett Szabó T. Attiláról írt méltatást, írt a fiatal Gyulai Pálról, pedagógus pályákat vizsgálva Nagy Gézáról. A művelődési és tudományos intézményeket mint különböző nemzedékek együttműködésének ideális terepét tekintette. Fiatal korában a Móricz Kollégium révén ismerte meg a társadalmi dialógus lehetőségeit (1945–48), ennek továbbvitelében reménykedve lett szervezője és vezetője a kolozsvári Szabó Dezső kollégiumnak is (1946–47). A gyülekezési szabadságot korlátozó időben az irodalom szeretete révén kísérelte meg közvetlen környezetének, tanároknak, diákoknak, olvasóknak átadni tudását, egyszersmind az érzelmi intelligencia ajándékait. Szerkesztőként a Román Akadémia magyar nyelvű lapját, a kolozsvári székhelyű NyIrK-et szerkesztette, rövid ideig az Erdélyi Múzeum megbízott főszerkesztője is volt. Többszáz, általa irányított szakdolgozat jelzi lelkiismeretes egyetemi tanári munkáját és 1990-2008 között több sikeresen megvédett doktori disszertáció is (Benedek Elek levelezése; Széchenyi István naplói; Barcsay Ábrahám költészete; Jósika Miklós műveinek fogadtatása; a felvilágosodás erdélyi írónői; az érzékenység színháza; a katolikus népénekek forrásai; Shakespeare műveinek korai magyar recepciója; és a sort hosszan folytathatnók). Biztos értékrend, önképzés, a hétköznapok lelkiismeretes munkája: ez jellemezte témavezetői munkáját, s aki ismeri a tudományos kutatás természetét, tudja, hány elbizonytalanodás, visszatérés, tévedés árán lehet eljutni a legkisebb eredményig is. Ebben az egyénre szabott és láthatatlan munkában volt páratlan tehetségű tanárunk, Mesterünk. Ebben a versenyre épülő és magát sokféle technikával kényeztető, gúzsba kötő világban a beszélgetések híve maradt. Valami régesrégi intézmény ez, semmivel nem pótolható. Nemcsak az információk cseréje: a sejtések megfogalmazása, a bizalom révén a vélemények békés ütköztetése, szellemi útkeresés, társkeresés. Élete utolsó évtizedében a verskedvelő professzor Tóth Árpád és Novalis költészetében jelölte meg a szépség otthonos teljesítményeit. Naponta sétált – korábban ilyen sétákon ő próbálta feleségét, Jancsó Lya tanítónőt depressziójából visszabűvölni; immár őt, a fizikailag egyre erőtlenedőt kísérte valamelyik családtagja, ismerőse. Nem érhette meg 85. születésnapját (1925. július 24-én született, jaj, a sírkő 1924-et jelző felirata korrigálandó!...)
Immár más útra hívtak, drága Tanárunk. Hitedet, mint energiáidat is, szétosztottad, hogy biztos értéket örököljünk Tőled. Ennek a gazdagságnak a tudatában maradunk áldott ösvényeden.
Antal Árpád /Nyujtód, 1925. július24. – Kolozsvár, 2010. július6./
Egyed Emese, Helikon (Kolozsvár)2011. november 5.
Múltidéző – Adalékok széki gróf Teleki Ernő (1902–1980) életéhez
2011. október 4-én a Minerva Művelődési Egyesület székházának előadótermében bemutatták a széki gróf Teleki Ernő emlékére készített Démonok tánca című dokumentumfilmet. Az erről szóló beszámolót jegyző Ferencz Zsolt hangsúlyozta, hogy „az utókor nagyon keveset tud gróf Teleki Ernőről, különösen fontos, hogy életművét szélesebb körben megismerjék”. Idézte továbbá az est házigazdájának, Tibori Szabó Zoltánnak véleményét, aki szerint „ennek érdekében tette meg az első, ám kétségtelenül jelentős lépést az a csapat, amely Ludvig Daniella vezetésével Teleki személyének és munkásságának bemutatására vállalkozott”. A témával foglalkozni akarók figyelmét felhívom arra, hogy egy évtizede, a Művelődés 2001. évi 12. számában igyekeztem ráirányítani a figyelmet gróf Teleki Ernő személyiségére. A téma időszerűsége miatt talán nem szerénytelenség, ha eddigi kutatásaim fontosabb eredményeit megosztom minden érdeklődővel, különös tekintettel egyes történelmi adatok meg nem haladott újszerűségére.
Az 1697. április 20-án birodalmi grófi rangra emelt széki Telekiek története több évszázada összeforrt Erdély históriájával, politikai és művelődési eseményeivel. A Beszterce-Naszód megyei Paszmoson háborítatlanul és csodálatos környezetben élhetett a Telekiek katolikus ága. A családi kastély Besztercétől délre, Nagysajó mellett, egy eléggé eldugott völgyben épült. A birtokot Teleki Mihály (1671–1720) Kővárvidék főkapitánya, Kolozs vármegye főispánja szerezte meg. A paszmosi ősi ház külső megjelenésében is meseszerű volt, Kővári László megfogalmazásában: „szeszélyes tornyokkal épült ódon kastély”. A kertet és az ebédlőt szentek barokk fogadalmi szobrai ékesítették, melyeket 1796-ban Teleki Mihály (†1793) kamarás és felesége, makfalvi Dósa Ágnes (1762–1806) faragtatott. Az ebédlő falát egy ovális keretű Esterházy-kőcímer díszítette, amit Teleki Ernő a kolozsvári házból vitetett oda és falaztatott be. A paszmosi kastély bejárati kapuja felett elhelyezett kettős – Teleki–Haller – „beszélő címer” az egykori erődített kúriát újjáépítő házaspár, Teleki Pál (1719–1773) Fogarasföld főkapitánya, Doboka vármegye főispánja és hallerkői gróf Haller Borbára (1719–1770) emlékét őrizte. Halotti epitáfiumaik jelzik, hogy elmúlásuk után sem váltak meg egymástól, a kolozsvári piarista templom kriptájában egymás mellett nyugszanak. Az udvarház legfontosabb történelmi emléke a mögötte álló mocsári tölgy, melynek koráról a törzsére erősített fémtáblán olvasható „Anno 1406” felirat tanúskodik. A 605 esztendős, 25 m magas és 7,10 m kerületű ősfa méltó emléke az őt gondozó három évszázados főúri családnak.
Ernő ősei között tudhatta Teleki Ferencet (1785–1831), akit a családi krónika „Költő”-ként emlegetett. Bizonyára nem véletlenül maradt fenn a „Békesség Embere” jelzője sem, amit Herepei Károly használt búcsúztatásakor. A sokoldalú császári és királyi kamarás előd a híres, Göttingában végzett matematikus volt, akit a Magyar Tudományos Akadémia halálának évében tiszteleti tagjául választott. Nevéhez fűződik a kézi szögmérő feltalálása, melyet a bécsi Voigtländer cég gyártott és forgalmazott. Ő kivételesen nem Paszmoson, a nevezetes családi birtokon, hanem Besztercén született. Ennek oka az volt, hogy várandós édesanyját a Horea-féle felkelés idején a megerősített szász városba menekítette férje, Teleki Mihály.
Ernő édesapja, Teleki Ferenc (1870–1925) országgyűlési képviselő a paszmosi családi uradalomban született. Negyedszázaddal később, a millennium évében – 1896. január 9-én – vette feleségül losonczi báró Bánffy Annát. Felesége korai, 1907. október 7-én, 30 éves korában bekövetkezett halála miatt rövid, csupán évtizednyi házasságukból így is öt gyermek született. Három kisleány: Erzsébet (1896–1981), a rövid életű Margit (1898–1906), valamint Cecília (1901–1981) és egy fiú ikerpár: Andor és Ernő. A fiúk születésekor már az egész család Kolozsvárt élt, az Egyetem utca 8. szám alatti fényűzően berendezett Esterházy-házban lakott ugyanis Bánffy Anna édesanyja, lévén a galántai Esterházyak famíliájába tartozott. Az épület nevezetessége, hogy ott 1748-ban rátóti Gyulaffy László árvaházat alapított, melyet 1840-ben megvásárolt gróf Esterházy János Nepomuk (1824–1898), akkor került családja birtokába.
Teleki Ernő ikertestvérével, Andorral együtt Kolozsvárt, 1902. szeptember 11-én született. Az ikrek édesanyja ötéves korukban meghalt, azután nagymamájuk, galántai gróf Esterházy Cecília (1857–1946), losonczi báró Bánffy Ernőnek (1850–1916), az Erdélyi Magyar Gazdasági Szövetség elnökének, az Erdélyi Református Egyház és a Kolozsvári Református Kollégium főgondnokának felesége nevelte őket. A família, amelybe születtek, és a név, amit viseltek, már kicsi korukban kiemelte a fiúkat az átlagos gyermekkorból. Amikor az elalvás előtti mese helyett családjuk történetét hallgatták, tulajdonképpen Erdély históriájával ismerkedtek. A Teleki-gyermekek ezüst kamarási kulcsokkal játszóttak, s megtanulták, hogy a különböző századokban a ruházat mely részén kellett viselni azokat. Egyfajta családi ereklyének számított altorjai gróf Apor István kincstartó 1689-ből származó ezüstkanala. A pecsétnyomó használatának gyakorlásánál sem kellett veszekedniük, 23 kipróbált darabbal próbálkozhattak. A vallásos érzületet volt hivatva felszítani a Krisztus keresztszilánkját őrző ereklyetartó, és az egykori cseszneki Esterházy-erődítmény várkápolnájából megmaradt ezüst misekönyvtábla, melynek domborművein Alexandriai Szent Katalin és Szent Borbála attribútumai tükröződtek.
A magántanuló ikerpár az elemi iskolát 1912-ben, a Váradi Albert igazgatta római katolikus Főelemi Fiúiskolában fejezte be. Középiskolai tanulmányaikat az Erdélyi Római Katolikus Státus kegyesrendiek vezetése alatt álló főgimnáziumában folytatták, ahol 1920-ban érettségiztek. Osztályfőnökük a nagy tudású, széles látókörű piarista szerzetes, Patay József volt.
Az érettnek nyilvánított ikertestvérek sorsa különféleképpen alakult. Andor a budapesti Kereskedelmi Akadémián szerzett diplomát. Kolozsvárra visszatérve a bankszakmában helyezkedett el. 1927-től külföldön, a nemzetközi kereskedelem világában tevékenykedett. Először Konstantinápolyban bukkant fel, mint egy ipari vállalat alapítója. Később a budapesti Külkereskedelmi Hivatal Rt. athéni megbízottja, majd párizsi, hágai és brüsszeli kirendeltségének vezetője. 1937-ben a párizsi Nemzetközi Kiállítás helyettes kormánybiztosa, 1940-ig a budapesti Weisz Manfréd Művek (a későbbi Csepel Művek) igazgatója, a második bécsi döntés után a Külkereskedelmi Hivatal elnöke. Elismertségéről annyit, hogy egyéb kitüntetések mellett megkapta a francia becsületrend tiszti keresztjét és a belga koronarend lovagkeresztjét. A második világégés után az emigrációt választotta. A messzi távolban is nagy szeretettel őrizte nagyapja és édesapja házassági gyűrűit, melybe feleségeik neveinek kezdőbetűi és házasságkötésük évszáma volt begravírozva: Cs[erényi] A[nna] 1867 és B[ánffy] A[nna] 1896. A nemzetközi hírnevet szerzett külkereskedelmi szakember és máltai lovag 1978. január 22-én, a távoli Buenos Airesben hunyt el.
Ernő édesapja betegeskedése miatt az érettségi után csak két év múlva folytathatta tanulmányait. A budapesti Közgazdasági Egyetem hallgatója lett, 1926-ban visszatért szülőföldjére. Az egyetemen szerzett ismereteinek korán hasznát vette, édesapja halála után tizedik, egyúttal utolsó családi tulajdonosként átvette a paszmosi birtok kezelését és irányítását.
1933-tól a magyar királyi Külkereskedelmi Hivatal bukaresti kirendeltségének megbízottja. Ehhez a külügyminisztériumnak is hozzá kellett járulnia, az engedélyt román állampolgársága miatt kapta meg. A magyar–román gazdasági kapcsolatok fejlesztésén, előmozdításán fáradozott. Három év múlva a korábbi előny hátrányára változott, román állampolgársága miatt mondatták le feladatköréről. Egy éven keresztül állás nélkül volt, majd 1937 novemberétől 1944-ig a Magyar Általános Hitelbank (MÁH) szerződéses alkalmazottja lett.
A II. Károly király által létrehozott Nemzeti Újjászületés Front keretében felállított magyar alosztályt, a Magyar Népközösséget gróf Bánffy Miklós vezette. Elnökletével három fő szakosztály jött létre: a Jósika János vezette közművelődési, a Kós Károly irányította társadalmi és a Szász Pál felügyelte gazdasági. Alosztályának vezetését a szakmai elismertségnek örvendő Teleki Ernő látta el.
A második bécsi döntést követően – hevenyészett feljegyzései szerint – a két ország közötti magas szintű politikai üzenetváltásba is belesodródott. A bukaresti tapasztalatok alapján egyes román politikusok úgy gondolták, hogy bízhatnak benne. Közvetítésre alkalmas személyét alátámaszthatta, hogy rokona volt gróf Teleki Pál miniszterelnöknek. 1940. szeptember 3-án keresték meg Iuliu Maniu üzenetének közvetítésével, amit a tudományos kutatások eddig nem támasztották alá. Ionel Pop – aki Teleki Ernő sajátos jellemzése szerint Maniu pártelnöknek, a Nemzeti Parasztpárt első zászlós urának bizalmi emberei közé tartozott – javaslatában nem kevesebb szerepelt, mint Dél-Erdély önként való átadása.
A kapcsolatfelvételt elősegítette, hogy a Magyar Általános Hitelbankhoz kötődő Telekihez kollegiális viszony fűzte, Pop volt a MÁH romániai vállalatainak elnöke. Erdély egészének átengedését a javaslattevő román politikai erők két feltételhez köthették, erre utalnak Teleki Ernő jegyzetfüzetében a ceruzával odavetett mondatok: az egyik az autonómia – melyről regénybeillő módon a bukaresti királyi palota kerítésénél folytatott tárgyalásokat, – a másik a német megszállás biztosítása, míg a magyar hadsereg bevonul Észak-Erdélybe. Utóbbi kérés a magyarság feltételezett bosszújára hivatkozva fogalmazódott meg. Minderről Teleki Pál az akkori romániai nagykövet, Bárdossy László rejtjelezett táviratából értesült. A javaslatokat visszautasította, elfogadhatatlannak minősítette, attól tartott, hogy a feltételekhez kötött lépés az akkori felfokozott közhangulatban a kormány elsöprésével és talán forradalommal is járna. A nemleges választ Teleki Andor adta át a Szovátán tartózkodó Ionel Popnak.
A magyar csapatok kolozsvári bevonulását követően Teleki Pál miniszterelnök – folytatódnak Teleki Ernő bejegyzései – az Esterházy-házban tárgyalást folytatott. Ezen Észak-Erdély politikai képviseletét és a visszaperlési jog kérdését beszélték meg. A képviselők névsorát össze is állíthatták, mert a jelenlevők – László Dezső és Albrecht Dezső – parlamenti honatyák lettek. Kállay Miklós miniszterelnöksége idején Teleki Ernőt a Felsőház tagjává kooptálták, aki határozattan tiltakozott az ellen, hogy ez rendiségi alapon történjen meg. Ajánlói az alkotmányt segítségül híva azt a megoldást választották, hogy a kormányzónak joga van rendkívüli érdemekért a megfelelő személyeket kinevezni. Rajta kívül még ketten kerültek ilyen módon a parlamentbe: Baranyai Lipót, a Magyar Nemzeti Bank elnöke és a Felsőház „Benjáminja”, Széchenyi Károly. Teleki Ernő képviselősége kérészéletűnek bizonyult, két hónap után lemondott mandátumáról. Ebben talán része lehetett Bárdossy László miniszterelnök korábban megfogalmazott véleményének, mely szerint az Észak-Erdélyből a parlamentbe behívott, kooptált képviselőket tömörítő Erdélyi Párt „kezelhetetlen”.
Magyarország sorsa és Erdély jövője szempontjából rendkívül kritikus időszakban – a Lakatos-kormány idejében – Teleki Ernő felkérést kapott, hogy vállalja el a romániai követ posztját. Bizonyára ismerhették egyik állásfoglalását: „Bukarest Pest számára a saját embereik alkalmatlansága folytán mindig torz tükörben állott.” A külügynek szüksége lehetett jól informált, mindkét fél részéről elfogadható, a román politikai és gazdasági körökben járatos diplomatára. Teleki Ernő a későn jött felkérésnek nem tudott eleget tenni. Ha Teleki Pál idejében történt volna, ketten bizonyára többet elérhettek volna a magyar–román kapcsolatok javítása érdekében.
A politikai élettől való többszöri visszavonulását fontos szakmai feladat feledtette: az Erdélyrészi Gazdasági Tanács második embere, ügyvezető alelnöke lett. A kolozsvári Kereskedelmi és Iparkamara Kossuth Lajos utcai székházának II. emeletén működő Tanács feladata a kelet-magyarországi, az észak-erdélyi területek és az „anyaország” gazdasági életének minél eredményesebb összehangolása volt. Azon intézmények közé tartozott, melyet nem magyarországi „ejtőernyősök”, hanem helybeli, hozzáértő szakemberek irányítottak. Jelentőségét hangsúlyozta, hogy uzoni gróf Béldi Kálmán zsibói földbirtokos elnökletével a magyar kormány tanácsadó és véleményező szerveként működött. A Tanács tagjai közé tartozott még losonci gróf Bánffy Miklós (akivel a Magyar Népközösségben együtt dolgozott), Korparich Ede (az észak-erdélyi Hangya-szövetkezet marosvásárhelyi elnök-igazgatója), Rátz Mihály építőmester (a kolozsvári Iparos Egylet elnöke) és széki gróf Teleki Béla (az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnöke).
A hívő, keresztény embert azzal tisztelte meg egyháza, hogy az Egyházmegyei Tanács (régebbi nevén Erdélyi Római Katolikus Státus) tagjává választotta. A Tanács hatásköre az erdélyi egyházmegye területén lévő római katolikus középiskolák, gazdasági iskolák és a velük kapcsolatos bentlakások fenntartására, az egyházmegyei alapok tulajdonát képező bérházak, mező- és erdőgazdasági ingatlanok kezelésére terjedt ki. A világi tanácsosok között ismerős nevekre bukkanhatunk: György Lajos (a Líceum-könyvtár igazgatója) és gróf Béldi Kálmán.
Az 1945 után bekövetkezett nagy történelmi és politikai változások után osztály- és sorstársai általánosan jellemző életét élte. 1949. május 1-ig állás nélkül tengődött. Akkor lehetőséget kapott, hogy képességének és tudásának megfelelően megtalálhassa az őt megillető méltó helyét, és beilleszkedhessen a szocialista Románia új társadalmi rendjébe. A 7. számú Átképzési Központban (Centrul de recalificare No. 7.) fél év alatt elsajátíthatta az asztalos mesterséget. Első munkahelye egy nagy építkezési vállalat (Intreprindere Construcţia şi Instalaţii) volt, ahol villanyszerelő beosztásban dolgozott. Ezt követően 1952 és 1954 között raktárnok volt a Mezőség legnagyobb községében Mocson, egy Cariera nevű üzemnél. Mind feljebb emelkedett, következő munkahelyén, a község tanácsházának egészségügyi osztályán (Sfat Popular Raion Mociu Secţia Sanitară) könyvelőként már tisztviselői beosztásba emelkedett.
1954-ben egy hirtelen fordulattal a „romániai burzsoázia” élő-halottjait gyűjtő temetőbe, a Duna-Deltában fekvő Măcinbe, a Brăilától keletre fekvő faluba internálták. Először ott készültek a filmben a démonok táncaként emlegetett torzképrajzai. Érzékeny lelkülete így tükröztette az őt körülvevő abszurd világot és irracionálissá torzult szereplőit, a nagyon is létező, nemcsak képzeletében élő, az emberi alapvetést, a humánumot megtagadó, a sztálini nemzeti szocializmus módszereit másoló országot, az akkori román Abszurdisztánt. Hazatérhetett, túl értékes volt ahhoz, hogy elpusztítsák.
1955-től alkalmat kapott egyháza közelében és a műemlék-restaurálás területén működni. Két éven keresztül a Szent Mihály-templom felújítási munkálatainál anyagraktárosként nyert beosztást. Ezt követően a Farkas utcai református templom és a lutheránus püspökség épületének helyreállításánál volt technikusi beosztásban. Később mintázó szobrászként ismét a főtéri templom megújításánál jutott munkalehetőséghez.
A megváltozott világban 1960. május 15-én kapott először műveltségének, érdeklődési körének és habitusának egyaránt megfelelő feladatot. A Római Katolikus Egyházművészeti Bizottság tagja lett, mely Kolozsváron, a Szent Mihály plébánián működött. Ha megismerkedünk a bizottság összetételével, megérthetjük lelkesedését és ügybuzgalmát. Elnök: Márton Áron püspök, alelnök: Baráth Béla kanonok-plébános, tagok: Bágyuj Lajos építőmester, Rátz Mihály műszaki tanácsos, Kelemen Lajos nyug. levéltári főigazgató, Köpeczi Sebestyén József nyug. egyetemi könyvtárnok, heraldikus, Bíró Vencel nyug. egyetemi tanár, az 1948-ban államilag feloszlatott piarista rend exprovinciálisa és Vámszer Géza középiskolai tanár. Az egyház érdeme, hogy a rossz anyagi viszonyok és társadalmi megbecsültség nélkül tengődő neves szakembereket bevonták. Ideig-óráig egyfajta védőhálót vontak köréjük, s talán némi anyagi segítség is adódott. A legfontosabb mégis az a tudat lehetett számukra, hogy ismereteikkel, tudásukkal még mindig tudnak és engedik őket szolgálni közösségük javára.
Miért vonzódott a gazdasági és pénzügyi szakember a műemlékekhez, a régi tárgyakhoz? Mindez visszanyúlik a messzi gyermekkorba. A szülői ház és a paszmosi kastély berendezése egyaránt a múltat idézte. Emlékezzünk Bíró József művészettörténész egyik örökbecsű megállapítására, mely szerint Erdélyben „a kastély már maga a történelem”. A családi arcképcsarnok festményei és az ősökhöz kapcsolódó régi tárgyak szinte mindegyike Erdély történetének hol dicső, hol szomorú évszázadáról regélt. A kiterjedt rokonságban egyöntetű tisztelet övezte az ellenségei által „Kopasz”-nak gúnyolt Teleki Mihály kancellárt. Még azt is számon tartották, melyik családtag őriz róla készült képet, metszetet vagy egyéb ábrázolást. Akkor még volt hol keresni azokat: Teleki Artúrnál (Dudu bácsinál) Tancson, Teleki László Gyulánál Kövérhosszúfalun, Teleki Károlynál (Pufinál) Sáromberkén és Teleki Pálnál Budapesten, József téri házában. Ma csak a családi emlékezés tanúskodhat a képek egykori létezéséről.
Kelemen Lajos Benczúr Gyulánénak írt leveléből (Kolozsvár, 1922. szeptember 4.) tudhatunk a Telekiek hatvan darabot számláló családi képgyűjteményéről. A nagymama, gróf Esterházy Cecília őrizetében álltak – helyesebben mondva függtek – a piarista templom előtti Mária-szobrot állító göncruszkai gróf Kornis Antal és második felesége, királyhalmi Petki Anna élethű festményei is. A gróf Bethlen Györgyné Majális utcai lakásán 1926. november 17–21. között megrendezett régi műtárgyak kiállításán nem a történelmi arcképcsarnok képei szerepeltek. Kelemen Lajosnak a Művészeti Szalonban megjelent tudósításából ismeretes, hogy a családi gyűjteményből hat, egymásba járó Kornis-címeres poharat, és egy altwien, bástyamotívumos kávétartót tettek közszemlére.
A kiterjedt főrangú rokonságra a 18–19. századi családi miniatúra-gyűjtemény hívta fel a figyelmet. Ennek egyik ragyogó rézrámás darabja gróf Mikó Imrét, az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapítóját ábrázolta. Ugyancsak az elődökre emlékeztetett a fehér falon félelmetesnek tűnő Kornis-buzogány, és az Apafi korabeli nyeregtakarón elhelyezett kardgyűjtemény. A már említett 1926-os régi műtárgykiállítás beszámolójából köztudomásúak az értékes és féltve őrzött történelmi emlékek. Az egyik kard pengéjén viselte a korát jelölő aranyos évszámot: 1549. A másik, rubinokkal ékesített 16. századi pallosról azt tartotta a hagyomány, hogy a lefejezett Bánffy Dénesnek volt kedves fegyvere. (Honnan sejthette volna szegény, hogy éppen egy ilyen szeretett fegyverfajta vet véget földi pályafutásának.)
Teleki Ernő öregkorában sokat betegeskedett, de az óramű pontosságával beosztott baráti látogatások mindig felvidították. Kedvelt időtöltése volt, amikor a „kolozsvári lexikon”, az évszázadot megélt Bocsánczy László, a Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank volt igazgatója és Nemes István ügyvéd segédletével képzeletben rendre vizitálták a kincses város jól ismert családjait. Szűk baráti köréhez főleg arisztokraták (Apor Márta, Bethlen Béla, Lendvay Gaszton, Nemes Sarolta, Teleki Mihály, Wesselényi Mária), írók (Bajor Andor, Bretter György, Gáll Ernő, Mikó Imre) és művészek (Cseh Gusztáv, Erdős Tibor, Fülöp Antal Andor, Gergely István, Miklóssy Gábor, Nagy Imre, Vetró Artúr, Tassi Demian) tartoztak. Szívesen segített az erdélyi múltat kutató történészeknek, művészettörténészeknek. Járt nála Jakó Zsigmond, Benkő Samu és felesége Nagy Margit, Kiss András, Marica Guy Viorica, Debreczeni László. A leggyakrabban talán Markó Bélával, kedves borbélyával találkozott. 1974-ben rendkívüli öröm érte, szülővárosukban találkozhatott az oly messzi távolba – Buenos Airesbe – emigrált ikertestvérével, Andorral.
A „Tempora mutantur et nos mutamur in illis” (Megváltoznak az idők, és mi is megváltozunk bennük) általánosan igaz megállapítása átvitt értelemben rá nem vonatkozott. Soha nem feledkezett meg származása társadalmi kötelezettségeiről, és ennek mindenkori tudatában élte le életét.
Szülővárosában hunyt el 1980. november 27-én, életének 79. évében. Néhány nap múlva, a decemberi hónap első napjának délutánján helyezték örök nyugalomra a Házsongárdi temetőben. A gyászjelentőn már nem merült szürkeségbe a neve. A fekete gyászkeretes partecédula méltóságteljesen jelentette, hogy egy széki Teleki halt meg. Úr volt, kolozsvári és erdélyi magyar. Őrizzük emlékét az őt megillető kegyelettel.
SAS PÉTER
Szabadság (Kolozsvár)2013. január 11.
Szentmisét tartottak Dani Gergely plébános emlékére Gyimesbükkön
Halálának 30. évfordulóján Dani Gergely esperes-plébánosra emlékeztek kedden Gyimesbükkön. Az 1983 januárjában az oltárnál, misézés közben elhunyt pap szolgálati idejében épült a Bákó megyéhez csatolt település impozáns temploma.
A település legrégebbi, kontumáci temploma már a 20. század elején kicsinek bizonyult, egy új templom építésének gondolata az első világháború előtt, Boér János plébános idejében vetődött fel. Telket vásároltak, pénz gyűjtöttek, de előbb a világháború, majd a trianoni békediktátum hiúsította meg a terveket.
Évtizedes erőfeszítések
A templom alapkő-letételi ünnepségét György Lajos plébános idejében, 1929 májusában tartották, elkészült az alap, de az 1930-as évek gazdasági válsága, a második világháború, majd a kommunista rendszer lehetetlenné tette a templom felépítését. 1972-ben érkezett Dani Gergely plébános Gyimesbükkre.
A hitében rendíthetetlen, elképzeléseiben megakadályozhatatlan, a második világháborút a fronton végigharcoló, később teológiára jelentkező Dani Gergely minden akadályt legyőzve Bukarestben kiharcolta a templomépítési engedélyt, majd a hívek pénzadományaira, több ezer óra önkéntes munkájára támaszkodva sok más adakozó segítségével 1972–1977 között felépült a jelenlegi plébániatemplom. A templomot 1977. október 17-én Jakab Antal püspök szentelte fel, búcsúünnepe úrnapján van.
Lelkeket is épített
Az istenháza kedden zsúfolásig megtelt, amikor Salamon József plébános kezdeményezésére Dani Gergelyre emlékeztek, az általa épített templom bejáratához emléktáblát helyeztek el. A megemlékező szentmisét Berszán Lajos kanonok mutatta be, aki ünnepi beszédében a Dani Gergellyel kapcsolatos személyes élményeit elevenítette fel, hangsúlyozva a kommunista hatóságok által rengeteget zaklatott pap nemcsak templomot, hanem lelkeket építő erényeit. Berszán atya szerint azokban az években: „Isten egy igazi pásztort adott a gyimesbükki népnek”.
A lemhényi Dani családban 20 gyermek született, közülük 15-en érték meg a felnőttkort, és szinte kivétel nélkül minden gyerek legalább a középiskolát elvégezte, ketten közülük a papi pályát választották. Az ünnepség végén a 19. gyermekként született Dani Ilonka medgyesi nyugalmazott tanítónő emlékezett bátyjára. Ezt követően Pakó Benedek atya, volt szépvízi plébános Dani Gergellyel kapcsolatos személyes élményeit hallgathatták meg az emlékezők, majd Deáky András nyugalmazott gyimesbükki iskolaigazgató és Antal Etelka, a gyimesbükki Dani Gergely Általános Iskola igazgatónője méltatta az anyanyelvért és a magyarságért harcoló, a magyar nyelvű oktatásért kiálló Dani Gergelyt.
Az évfordulóra Salamon József plébános egy kis emlékkönyvet adott ki Dani Gergely az Isten és a gyimesbükkiek szívében címmel. Salamon atya ebből az alkalomból ugyanakkor arra kérte híveit, imádkozzanak az éppen a megemlékezés napján 80. életévét töltő Lukácsovits Magdolna festőművészért. A Németországban élő művésznőt kérte fel annak idején Dani a gyimesbükki templom falfestményeinek elkészítésére. (Dani Gergely esperes-plébános 1919. június 19-én született a felsőháromszéki Lemhényben. Középiskolai tanulmányait a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Gimnáziumban végezte, majd Brassóban érettségizett. A záróvizsga után behívót kapott, nem sokkal később kitört a második világháború.
A második világégést katonatisztként élte végig a fronton, testileg-lelkileg segítette a sebesülteket, és azt mesélte, hogy az egyik ütközet alkalmával, a lövészárokban fogadta meg, hogy ha a jó Isten hazasegíti, akkor beiratkozik a teológiára. 1952-ben szentelték pappá Gyulafehérváron. Gyimesbükkre való kihelyezése előtt Kovásznán, Csernátonban, Gyergyószentmiklosón és Tekerőpatakon volt plébános. 1983. január 5-én hajnalban, mise alatt, a szentlecke felolvasása közben esett össze és halt meg. A vezetésével épített templom mellé temették el.)
Dobos László
Krónika (Kolozsvár),
lapozás: 1-30